Körülbelül 500 esztendeje ismerik a hosszú szőrű macskákat, eredetük azonban homályba vész. Eredetileg két típusuk létezett: a Perzsiában (ma: Irán) kialakult perzsa macska és a Törökországból származó angóra. Az is valószínű, hogy mindkét típus őshazája Oroszország volt, és kereskedők vitték magukkal őket a macskatenyésztés fellegvárába, Angliába. Mindenesetre sokáig hol perzsa, hol angóramacskának nevezték ezeket a bozontos szépségeket. 

Napjainkban, Európában általában perzsa, Amerikában hosszú szőrű macskának hívják őket. Nem minden hosszú szőrű macska perzsa! Sajátos fej- és testfelépítés jellemzi a perzsákat: masszív, gömbölyű fej; nagy és kerek szem; kis, lekerekített fül; rövid, széles, tompa orr; vastag szőrzet, hosszú, finomtapintású szálakkal; rövid, zömök test; kurta lábak; tömött, dús farok. Pazar megjelenésű cicák, jelenleg mintegy 30 színváltozatuk létezik.

Vörös cirmos perzsa. Hozzávetőleg a XVII. század közepén alakulhatott ki. Zömök, masszív testű állat. Feje széles és gömbölyű, szeme rézszínű. 

Szőrzete mély melegvörös (legalábbis a standard - vagyis a "fajtaszabvány" - előírása szerint, amely az "ideális" macskát írja le a tenyésztők számára, de egyelőre még kevés az ilyen "ideális színű" példány), élénken, határozottan elütő rajzolatokkal. Fölöttébb játékos, kedves cica.

Fehér perzsa. Az egyik legrégebbi hosszú szőrű fajta; hozzávetőleg 300 éve létezik, ám csupán az 1800-as évek végén vált igazán népszerűvé. Három változata van: a narancssárga, a kék és a fele-más szemű. (Ez utóbbi a kék szeme oldalán levő fülére rendszerint nem hall.) 

Teste zömök, feje széles és gömbölyű. Szőrzete puha, selymes, tömött. Színe tiszta fehér, mindenféle folt vagy árnyalat nélkül. Tanulékony, pajkos, szép állat.

Fekete perzsa. Régi, természetes, azaz nem tenyésztett fajta. Eléggé ritka, mert nem könnyű tenyésztői feladat a "tökéletes" - azaz rozsdás árnyalat és fehér szőrszálak nélküli - fekete színt kialakítani. Eredete homályos, bár Európában már a XVI. század végén előfordultak teljesen fekete, hosszú szőrű példányok. Kiállításon először Angliában, 1871-ben mutatták be önálló fajtaként. 

Kezdetben egyébként inkább az angóramacskához hasonlított; hosszú arcorri része és nagy füle volt. A tervszerű, gondos tenyésztés eredményeként ezek a jegyek ma már szinte teljesen eltűntek, s az eszményi kiállítási példányokat a tömzsi arcorri rész, a kicsiny fül és a mélyfekete szín jellemzi. Teste zömök, masszív, de ennek ellenére egyáltalán nem tűnik nehézkesnek. Feje széles és gömbölyű, szeme réz-, illetve sötét narancsszínű. Elfogulatlan tulajdonosai szerint értelmes, kedves, de kissé szeszélyes, kényeskedő cica.

Kámea perzsa. Sokan a legszebb hosszú szőrű macskának tartják ezt a selymes, puha bundájú cicát, és valóban különleges meg-jelenésű, elegáns állat. A kontrasztok jellemzik. Aljszőrzete egy-színű (fehér vagy krém), szőrvégei pedig elütően sötétek (vörösek vagy krémszínűek). Hasonlít a csincsillához. Nem túlságosan régen, az 1950-es évek végén alakították ki ezüst-, valamint vörös és krémszínű perzsák keresztezése révén. Hamarosan a színek egész skáláját sikerült előállítani: vörös-füst, árnyalt, gyöngyház, krém-füst; kék-krém és teknőcszínű változatok jelentek meg és arattak megérdemelt sikert a kiállításokon.

Mint minden perzsa macska, a kámea sem kedveli a nagy meleget, szívesen húzódik hűvös sarkokba, különböző bútorok alá. Nyugodt, kiegyensúlyozott, kellemes természetű, "társaságkedvelő" teremtés, akárcsak a többi hosszú szőrű macska. Teste zömök, de korántsem nehézkes. Feje széles, gömbölyű; orra pisze. Szeme nagy, kerek, narancssárga vagy rézszínű. Dús szőrzetű farka rövid.

Csincsilla. Neve a csincsillát, ezt az Andokban élő kis termetű rágcsálót, no meg a csincsillanyulat juttatja az ember eszébe, habár természetesen semmi közük sincs egymáshoz. Mind a mai napig nem sikerült tisztázni, miért kapta éppen ezt az elnevezést... Az egyik legelragadóbb hosszú szőrű fajta, amely szépségversenyeken gyakran nyeri el "A Kiállítás Legszebb Macskája" címet. 

Szépsége színének tisztaságában és a fülén található, felálló fehér bojtban rejlik. Aljszőrzete fehér, minden egyes szőrszál vége fekete, ezáltal egyöntetű színhatást keltve fut végig a fejen, a fülön, a mellkason, a hason és a farok alatt. A fehér alapszín és a fekete szőrvégződések különleges megjelenést kölcsönöznek a csincsillának. A látványt még fokozza a hatalmas, kerekre nyílt, mélysmaragd vagy tenger-zöld színű szem. Igaz, a kölykök némi meglepetést okozhatnak a kezdő tenyésztőnek, az újszülöttek ugyanis olyanok, mint a cirmos cicák: szép csíkos a bundájuk.

Füst perzsa. Gyöngyházfehér aljszőrzet és fekete szőrcsúcsok jellemzik ezt a fajtát. Lényegében az 1960-as évektől tartják számon: csincsilla, fekete, kék és fehér perzsák véletlen párzásából keletkeztek az első példányok Angliában. Meglehetősen hosszú idő telt el, míg - az 1960-as években - a füstszínű változat újból nép-szerű lett. 

Jelenleg már sok-sok színváltozatban tenyésztik (teknőc-tarka, fekete, kék, kámea, ezüst stb.), de még nem minden változat nyert "polgárjogot" a kiállításokon. Szeretetre méltó, hűséges, engedelmes, nyugodt, kellemes társ. Nem túlzottan kényes és igényes; tartása viszonylag kevés gonddal jár. Zömök, masszív testű, rövid lábú, széles, gömbölyű fejű, apró fülű, pisze orrú, rövid farkú macska. Nagy, kerek szeme narancs- vagy rézszínű. Szőrzete hosszú, dús, selymes tapintású.

Meglehetősen régóta ismernek ilyen-fajta macskákat, de kiállításokon csak viszonylag rövid ideje szerepelnek. Eredetileg ugyanis "utcai" macskának tekintették őket a rátarti tenyésztők, így azután érthető - ha nem is jogos! -, hogy származásukról szinte semmit sem jegyeztek fel a "macskakrónikák". Csak 1955-ben ismerték el a bicolort önálló fajtaként, s az el-telt három évtized alatt több érdekes és szép színváltozatot (kék-fehér, fekete-fehér, krém-fehér, vörös-fehér) sikerült kialakítani. Ez egyébként már csak azért is jelentős tenyésztői teljesítmény, mert a standardelőírások nagyon szigorúak: megkövetelik, hogy a bicolor színfoltjai világosan elhatároltak, egyenletesek és arányosan elosztottak legyenek. A kétszínű macskák masszív testű, rövid, vaskos lábú, kurta farkú, széles, gömbölyű fejű, selymes tapintású, igen hosszú, lebegő szőrzetű, rendkívül szép cicák. Egy-egy bicolor alomban általában 3-4 kölyök lát napvilágot. A kiscicák életre-való, erőteljes felépítésű, nagy testű, korán érő, igencsak gyorsan fejlődő teremtmények. A cirmos jelek és a színfoltokban található fehér szőr hibának számít. Gyönyörű, elegáns szőrzetük minden-napos, gondos ápolást igényel. Mint valamennyi perzsa, a kétszínű macska sem kedveli a nagy meleget. Ami pedig a természetét illeti, szeretetre méltó, csendes, engedelmes, kiegyensúlyozott cica.

Vörös-fehér perzsa. Masszív, zömök testű, széles, gömbölyű fejű macska. Hosszú, lebegő szőrzete selymes tapintású. 

Színfoltjai határozottan elhatárolódnak, egyenletesek és arányosak.

Fekete-fehér perzsa. Klasszikusan szép megjelenésű, erőteljes felépítésű, gömbölyű fejű, nagy szemű, rövid farkú cica. 

Meghatározó színe a fekete; fehér legfeljebb a szőrzet fele lehet.

Teknőctarka perzsa. Ez a különleges megjelenésű fajta a XIX. század vége felé kezdett kialakulni. Kiállításon először az 1900-as évek elején jelent meg, és tüstént nagy feltűnést keltett. Érthető hát, hogy mind Európában, mind Amerikában hamarosan népszerű lett. Ennek ellenére eléggé ritka. Tenyésztése ugyanis egyáltalán nem könnyű, így azután a teknőctarka kölykök iránti kereslet jóval nagyobb, mint a kínálat. 

Tenyésztői körében az a mondás járja: ahhoz, hogy a kiscicák között teknőctarka is legyen, több szerencsére van szükség, mint szakértelemre! S ebben van némi igazság, hiszen - sajátos módon - a teknőctarkák szinte kizárólag nőstények. Kandúrok csak nagy ritkán születnek - és akkor is majdnem mindig sterilek, azaz nem származhatnak tőlük utódok. "Hivatalos" színe a fekete, a krém és a vörös keveréke. Szőrzetében ezek a színek jól elkülönülnek egymástól; minden összefüggő színben megjelenő folt hibának számít. A teknőctarka perzsa kellemes, engedelmes, értelmes jószág. Jó, de szigorú anya. A kiscicák színét -mint már utaltunk rá - lehetetlen előre megjósolni: krém-, fekete, vörös vagy cirmos színűek egyaránt lehetnek az alomban.

Teknőctarka- és -fehér. Hasonló a teknőctarkához, azzal a különbséggel, hogy a fekete, a krém- és a vörös színen kívül a fehér is megtalálható gyönyörű, tarka bundáján. Az említett - fehérrel tarkított - színek köpenyszerűen borítják a testét. A túl sok fehér szín nem kívánatos, de meg kell jelennie a cica pofácskáján, a lábain és a mellkasán. 

A csíkos, pettyes vagy gyűrűs minták hibának számítanak. Akárcsak a teknőctarka macskánál, ezeknél a cicáknál sem lehet szó tudományos alapokon folytatott tenyésztésről; lehetetlen előre megjósolni, milyenek lesznek a kölykök. Mindig kellemes meglepetés, ha teknőctarka- és -fehér színű is van közöttük! A kandúrok ennél a fajtánál is majdnem mindig sterilek.

Ezüst cirmos perzsa. Pazar látvány a színezüst alapszőrtől jól elütő, sűrű fekete mintázatú ezüst cirmos. Sajnos manapság ebből a fajtából mindössze két-három példány látható a nagyobb nemzetközi kiállításokon. Sokak szerint azért, mert a tenyésztők nagyon felkapták a csincsillát, mégpedig az ezüst cirmos rovására. 

A csincsilla mellesleg állítólag az ezüst cirmostól származik, ezt azonban mindmáig nem sikerült egyértelműen bebizonyítani. Ennél a fajtánál a legnagyobb hiba talán az, ha az alapszín a megkövetelt színezüst helyett csíkos vagy szürke, továbbá ha a minták nem eléggé sötétek és elütők. A valódi cirmos minta világosan látható, és sohasem fut egymásba. Néhány túl szigorú tenyésztőnek egyéb-ként az a véleménye, hogy a fajta akkor kezdett hanyatlani, ami-kor a mogyorószínű szem mellett a zöldet is elfogadták, tudniillik a jelenlegi leírásban már "mogyoró vagy zöld" szerepel, és ez "lazít" a szigorú fajtakövetelményeken.

Barna cirmos. Nem könnyű a tenyésztő feladata, ha megfelelő színű és mintázatú, hosszú szőrű barna cirmost akar kialakítani. A szakirodalom szerint 1939-ig néhány ilyen kivételesen szép példány élt Angliában, a háború után azonban a fajta erősen megritkult, különösen a kiváló egyedek száma zuhant a mélypontra. 

Napjainkban a barna cirmos "másodvirágzásának" lehetünk tanúi, bár a színe még nem érte el a háború előtti "gazdag homok-szín" árnyalatot. Jóllehet ezt a cicát barna cirmosnak nevezik, a színe inkább homokszínű, jellegzetes sűrű fekete mintázattal, amely a hátról kiindulva a test alatt folytatódik, és a hason egyesül (ez az úgynevezett "pillangó-minta"). A barna cirmos feje keskenyebb és hosszabb, mint a többi hosszú szőrű fajtáé. Fülei magasan a fejtetőn helyezkednek el. Szeme nagy, tágra nyílt, mogyoró- vagy rézszínű.

Balinéz. A macskák elnevezése sokszor bizony megtévesztő; a himalája macska például nem a Himalájából származik, mint ahogy a balinéz őshazája sem Bali szigete. Hová valósi hát ez a viszonylag új fajta? Amerikába, ahol eleinte - az 1950-es években - hosszú szőrű sziáminak hívták, majd 1968-ban az egzotikusabb bali név mellett döntöttek. Feltehetően azért, mert bájosan fürge, kecses, elegáns járása a Bali szigeti táncosok mozgására emlékeztet. 

A balinéz lényegében nem más, mint hosszú szőrű sziámi. Pontosabban: sziámi ősöktől származik. Eléggé későn, csupán 1963-ban ismerték el önálló fajtaként. Középtermetű, izmos, hajlékony, selymes szőrű állat. Fóka, csokoládé, kék és lila színváltozatban tenyésztik. Világszerte egyre népszerűbbé válik, s joggal, mert állítólag kedves, élénk, ragaszkodó természetű cica. Nagyon szereti a gyerekeket.

Birman (Burmai szent templommacska). Az ősi legenda szerint ez a fajta egy kék szemű istennőtől, Cun Kiang Szetől származik. Egyszer, valamikor régen ugyanis haramiák támadtak meg egy ősi burmai kolostort, s a nagy kavarodásban a szerzetesek macskája az istennő szobra előtt termett: "bundája bearanyozódott, szeme az istennő szemének kékjét vette fel, mancsai pedig kifehéredtek". Isteni csoda történt! A kolostor összes macskája "szent színekben" kezdett pompázni, s a csodától felbuzdult szerzeteseknek sikerült visszaszorítani a haramiákat... 

Ez persze csak szép legenda. És mi a valóság? Nos, a birman feltehetően a sziámi macskából alakult ki, a perzsa macskákhoz nem sok köze van! Életerős cica; játszik, rohangál egész nap. Annyira élvezi a "közönséget", mint egy vásári komédiás. Intelligens, gyöngéd, de szerfelett bohókás természetű.

Main coon. A Maine Coon egyike a legősibb észak amerikai fajtáknak. Nevét Maine államról és a mosómedvéről kapta, (racoon=mosómedve) melyet barna cirmos mintázata és dús, hosszú farka ihletett. A fajta felépítésében legközelebb a Norvég Erdei macskához áll, aki hasonló éghajlati körülmények közt élt, mint a Maine coon. Több legenda is létezik arról, hogy talán a fajta alapítója egy ilyen cica volt, aki a vikingekkel hajózta át az óceánt. Mivel a természetben a zord időjáráshoz szoktak, a bundájuk is ennek megfelelően alakult, vagyis vastag, többrétegű és vízhatlan. Jellegzetességük a füleiken megtalálható hiúz-szerű pamacsok, melyek az elfagyás ellen védtek, csakúgy, mint az ujjaik közt növő szőrök.

Testük méretei is a vadmacskákat idézik: a kandúrok elérhetik a 15 kilót is, Európában a 6-9 kilós példányok a jellemzőek. Mivel eredeti élőhelyükön gyors folyású patakokból ittak, a víztől nem irtóznak, sőt, kifejezetten szeretnek pancsolni. A Maine Coonok rendkívül kedvelik az emberek társaságát. Naponta igénylik a foglalkozást, közös játékokat. Angolul igen találóan "gentle giant"-nak nevezik őket kedves, ragaszkodó természetük, érzékeny lelkük miatt. Az óriás külső egy igazi, minden csínytevésre kapható játszótársat, és őszinte, hűséges, mély érzelmű barátot takar.

Török macska. Törökországban megszámlálhatatlan macska él; sokféle színben, különböző hosszúságú bundákban pompáznak. Miután a hosszú szőrű macskákat valamikor "angóra" névvel illették, érdemes megemlíteni, hogy van egy sajátos török fajta: a szőre tiszta fehér, az egyik szeme zöld, a másik pedig kék színű. Ez az úgynevezett "ankara" macska.

Az "igazi" török macskának dús, hosszú, fehér szőrzete van, jellegzetes rőtes farokkal, körkörös világosabb és sötétebb ámyalatokkal. Nagy, csillogó szeme arany-sárga, az orra és a füle gyöngyház-rózsaszínű. Bár a közhiedelem szerint a cicák nem szeretik a vizet, ez a fajta kölyökkorától egyaránt élvezettel úszik gyors sodrú patakokban és állóvizekben.

Török angóra. A perzsa macskát és a török angórát gyakran összetévesztik egymással. Tény, hogy a két különböző fajta lényegében több évszázaddal ezelőtt keletkezett; a perzsák eredete nem tisztázott, a török angóra viszont Ankarából származik. Elképzelhető, hogy valamikor régen a perzsa macskák tenyésztői török angórákat használtak fel annak érdekében, hogy kialakítsák a fajta ma már közismerten hosszú, selymes szőrjellegét. 

Miután más macskákkal keresztezték, az angóra mint fajta hosszú évekre majdnem teljesen eltűnt a macskavilág porondjáról, s csupán nevében, utalásként maradt meg a különböző hosszú szőrű macskák leírásában. Napjainkban azonban újból színre lépett, és a tenyésztők sok szép példányt vonultatnak fel a nagy nemzetközi kiállításokon. Középtermetű macskák, hosszú testtel, nagy, pamacsos fülekkel. Selymes, sima szőrzetük, "királyi" nyakfodrukjellegzetesen megkülönbözteti őket a többi macskafajtától.

Himalája. Több évtizeddel ezelőtt egy fanatikus tenyésztő elhatározta, hogy keresztezi a sziámit a perzsa macskával, s olyan cicát alakit ki, amelynél mindkét fajtajellemzői megtalálhatók. Az eredmény: egy hosszú szőrű macskaféle - típusában perzsa, szőrzetmintában sziámi. Nos, valahogy igy keletkezett a himalájaként ismertté vált hibrid fajta. 

Egyes törzskönyvező egyesületek ugyan nem hajlandók külön fajtaként elismerni, hanem a perzsa osztály egyik színváltozataként tartják nyilván, de ez a himalája macska rajongóit egyáltalán nem zavarja… Való igaz, hasonlít a perzsákhoz: a széles, gömbölyű fej, a nagy kerek szemek, a rövid, fitos orr, a zömök test, a tömzsi lábak, a hosszú, leomló szőrzet - mind olyan sajátosság, amely mindkét fajtánál megtalálható. A himaláját egyébként colour-point színjelei (a testszíntől eltérő végtagszínek) teszik jellegzetessé.

Szibériai macska. A szibériai igen ősi fajta, már a X. és XIII. században is említést tesznek róluk. Szibériában, Oroszország zord északi részén éltek, míg colorpoint (színjegyes) változata a Neva Masquerade a XV-XVI. században jelent meg a Néva folyó partján. Sok szakértő szerint a szibériai az őse a Norvég erdei macskának és a Maine Coon-nak, sőt más hosszúszőrű fajtáknak is, mint a perzsa és az angóra.

A cicák közepes termetűek, testük izmos, arányos, lábuk rövid, zömök; dús, zászlós farkuk van, fülkagylójukban és lábujjaik között szőrpamacsok. Teljes kifejlődésükhöz 5 év kell, egy kandúrok súlya körülbelül 5-8 kg, a nőstények könnyebbek, A fej tompa ék alakú klasszikus macskaarc, szemei zöldek-zöldessárgák vagy borostyánszínűek, tekintete bájos, kifejező.

A szibériai félhosszűszőrű macska, dús, látványos bundáját azonban könnyű gondozni, elég hetente egyszer átfésülni, alig filcesedik. Kedves, barátságos fajta, könnyen alkalmazkodik az eltérő körülményekhez, lakásban is jól érzi magát, gyerekekhez türelmes és más macskákkal vagy kutyával is jól megbarátkozik.

Mivel a szibériai igen ősi és természetes fajta, így nincsenek öröklődő, jellemző betegségei, testalkata, génállománya deformitásoktól, a túltenyésztés káros hatásaitól mentes, így alapvetően egészséges, ellenálló cica. A legújabb kutatások szerint a szibériai hipoallergén! Ez egy kiváló hír azoknak akik nem a szőrre, hanem a macskanyálban lévő FEL D1 fehérjére érzékenyek, hiszen a szibi nyálában harmincad annyi FEL D1 van, mint egy házimacskáéban, ezáltal a legtöbb embernél semmilyen vagy nagyon minimális allergiás reakciót vált ki.