A komlót a sör egyik legfontosabb alkotóelemeként ismerik; azt is tudják róla, hogy milyen panaszok ellen vetik be: nyugtató- és altatószerként, valamint gyomorpanaszok ellen. Valóban ezek a legfontosabb felhasználási területei ennek a gyógynövénynek.
A botanikusok Humulus lupulus L.-nek nevezik; a kenderfélék (Cannabinaceae) családjába tartozik. Hazája valószínűleg Kelet-Európa volt, azonban a VIII. század óta egész Közép-Európában elterjedt. A komló évelő kúszónövény, 3-6 m magasra nő. A jobbra csavarodó száron horgas szőröket és folyamatosan elhelyezkedő hosszú nyelű, 3-5 karéjú, nagyon durva leveleket találunk. Ennél a kétlaki növénynél a porzós és a termős virágok külön növényen találhatók.
Gyógyszerként és a sörfőzéshez csak a termős növények virágait, a komlótobozokat használják, amelyeket nagyüzemi méretekben termesztenek. A gyógyszerészek a drogot Strobuli Lupuli-nak (Lupuli strobulus) nevezik. Huzalkordonokon bújnak elő a komlóhajtások, és képeznek dús virágú virágzatokat, amelyekben az egyes virágok álfüzérekben csoportosulnak. Ezekből a virágzatokból fejlődnek ki a komlótobozok. A komlótobozok gyógyszerként való felhasználása nagyon régi időkre vezethető vissza. Érdekes azonban, hogy ezt a középkorban nem nyugtatószerként használták, hanem epe- és májbetegségekben, gyomorgyógyszerként, vízhajtóként (diuretikum) és hashajtóként. A rómaiakról tudjuk, hogy a fiatal komlóhajtásokat egészséges főzelékzöldségnek tartották. Ez megmaradt egészen a mi időnkig, mert a "komlóspárgát" főzeléknek készítik el, vagy egyszerűen csak apróra vágják és salátába keverik. Palacsintatésztában megsütve a friss komlóhajtások ételkülönlegességnek számítanak. Petrus A. Matthiolus (1500-tól 1577-ig) a következőt írja a komlóspárgáról: "Tavasszal az ínyencek a fiatal komlóspárgát salátának készítik el – és jó ételnek tartják az eltömődött májra".
Ma a komlót háromféleképpen hasznosítják: keserűanyagként étvágytalanság ellen, gyomorgyengeségnél és ideges gyomorpanaszoknál; nyugtatóként az idegek túlfeszítettsége esetén, alvászavaroknál, ideges nyugtalanságnál és nemi túlizgatottságnál; a népi gyógyászatban külsőleg borogatásként fekélyek és gennyesedések esetén.
A komlóban levő anyagokat részletesen feltárták. Három csoport határozza meg a gyógyszerhatást: az illóolaj, amit a komlótobozok 0,3-1 g %-ban tartalmaznak, és amit mint aromahordozót különösen jól megvizsgáltak; több mint 150 különféle összetevőt fedeztek fel benne. A komlótobozok nyugtató hatásának előidézésében az illóolaj nyilvánvalóan nem vesz részt, azonban a komlónak tulajdonított antibakteriális hatás forrását itt lehetne keresnünk. A cseranyagok, amelyekből a komlótobozban 2-4 % található, igazolja a hasmenés és a bűzös hasmenéssel és bélgázokkal járó bélmegbetegedések elleni alkalmazását. A humulon és lupulon keserűanyagok teszik hatásos gyomorgyógyszerré a komlótobozokat; ezek felelősek nyugtató hatásáért is. A keserűanyagokból tárolás közben oxidáció útján leválik egy anyag (2-methyl-3-buten-2-ol), amely a nyugtató hatás előidézője. Feltételezik, hogy a komlótea elkészítésekor és bevételekor történik a humulon és lupulon átalakulása; ezzel lehetne a nyugtató hatást magyarázni. Azonban biztosan vannak még további anyagok, amelyek részt vesznek a hatásban. A komlófürdők és komlópárnák nyugtató hatását biztosra vehetjük. A tudományos álláspont szerint is alkalmas a komlótoboztea a közérzetzavarok ellen, mint például a nyugtalanság és az alvászavarok.