A kakukkfű latin neve Thymus vulgaris L. Őshazája a Földközi-tenger térségének sziklás legelői és örökzöld cserjései. A Benedek-rendi szerzetesek hozták Európába, kb. a XI. sz.-ban. Elég későn, hiszen a kakukkfű már 4000 éve használatos gyógy- és fűszernövény az őshazájában. I. e. 2000-ből származó ékírásos szövegek tudósítanak arról, hogy a suméroknál, a mai Irak területén a kapor- és korianderültetvények mellett kakukkfüvet is termesztettek.
Ma ez a cserje nemcsak a kiskertekben terjedt el, de nagy ültetvényeken is termesztik, elsősorban mint fűszernövényt. Az orvosi kakukkfű mellett a mezei kakukkfű is jelentőséghez jutott.
Az illóolaj mellett, ami a kakukkfű fő hatóanyaga, cser- és keserűanyagokat is tartalmaz. Legfontosabb összetevőjük a kakukkfűolaj: fő komponensei: a timol és a karvakról, ami erősen fertőtlenítő hatású, ezért gyomor- és bélpanaszok esetén, bűzös széklet ürítésénél, bélgázoknál alkalmazzák. A kakukkfűteát (és fürdőt) jó eredménnyel használhatjuk köhögés és hörghurut esetén, asztmánál és szilikózisnál és különösen az olyan száraz, görcsös köhögéseknél, mint a szamárköhögés. Ha kapar a torkunk, azaz megfázást jelez, kakukkfüves öblögetéssel megelőzhetjük a bajt.
A kakukkfűtea forró gőzei belélegezve (inhalálva) is sokat segíthetnek. Közismert, hogy a kakukkfű fűszerként is nagyon egészséges. A zsírosabb sültek, a liba- és kacsasült a kakukkfűvel ízletesebbekké és könnyebben emészhetőkké válnak.
A kakukkfű félcserje, amely az ajakosvirágúak családjába (Laminaceae) tartozik. Szára 10-30 cm magas, kúszó vagy felemelkedő, enyhén molyhos. Levelei keresztben átellenesek, igen rövidek, többé-kevésbé szőrösek. Virágzata fejecske vagy szaggatott füzér. Virága kicsiny vörös vagy rózsaszín, július-augusztusban virágzik. Az egész növény erősen aromás illatú. Virágos, leveles hajtásait a virágzás idején szedjük. A legjobb minőségű drogot a lemorzsolt levelekből és virágokból nyerhetjük.