A germánoknál a hárs szent fa volt: a szerelmesek fája, az a fa, amely termékenységet és jómódot ad. A középkorban a hársból Mária-képeket és szentek figuráit faragtak, és "Lignum sacrum"-nak, szent fának nevezték. Az ókori füvészkönyvekben, orvosi iratgyűjteményekben a hárs nem szerepel.
Ma a hársvirágot a meghűléses megbetegedések megelőzésére alkalmas szernek tartjuk. Különösen a nátha az, amit a hársvirágtea és a fokozatosan emelkedő hőfokú lábfürdő idejekorán történő alkalmazásával többnyire sikeresen leküzdhetünk. A hársfatea köhögés ellen is jól bevált.
A hivatalos orvostudomány a hársfateát a megfázásos betegségeket kísérő köhögési inger csillapítására, valamint lázzal járó meghűléseknél mint izzasztóteát ajánlja. Flavonidokat, nyálkaanyagokat, cseranyagot és illóolajat tartalmaz.
A természetgyógyászok felfedezték, hogy rossz szagú széklet, bélbántalmak és hasmenés esetén hársfából égetett faszenet porrá zúzva szedünk, az igen jó hatással van. A vastagbél görcsös állapotánál is segít a hársfaszén.
A hársfa szinte minden falu főterén és minden parkban megtalálható. két fajtája a legelterjedtebb: a széleslevelű hárs (Tilia cordata L.) és a kislevelű hárs. Ez kb. 14 nappal korábban virágzik, mint a széleslevelű. Alacsonyabb is, viszont több rajta a virág. A kislevelű hársak leveleinek fonákján, az erek elágazásainál vörösesbarna szőrcsomók vannak. Mindkét hársfajta virágjait és a rajtuk lévő pergamenszerű murvaleveleket is használjuk gyógyászati célokra. A virágokat röviddel a kinyílásuk után szedjük, mert az első három napon adják a leghatékonyabb teadfüvet. Szedés után rögtön és gyorsan meg kell szárítani. Ez történhet a levegőn, vagy 40 C-os, nyitott ajtajú sütőben. A hársfavirágot apróra vágva, jól záródó edényben fénytől és nedvességtől védve tároljuk.