A francia katonák nadrágját és a törökök fejfedőjét, a fezt, festőbuzérral festették vörösre. Csak az anilinfestékek tudták ezt a festőanyagot kiszorítani. A növény gyökere tartalmazza a vörös színezőanyagot, ami alizarinszármazék.
A festőbuzér, azaz Rubia tinctorum Dél-Európában és Nyugat-Ázsiában honos és a közönséges galaj, valamint a szagos müge mellett a Rubiaceae (buzérfélék) botanikai családjába tartozik. Évelő, lágy szárú növény, alacsonyan fekvő vagy kúszó, négyszögletű szárral, amelyen kicsiny, lándzsa alakú levelek és sárgászöld virágok ülnek.
A földben kúszó gyökérrész eléri az egy méter hosszúságot is. Megszárítva és megőrölve kaphatjuk belőle a törökvörös nevű színezőanyagot. Az ismert legrégebbi színezőanyagok egyike; már időszámításunk előtt használták Egyiptomban, Perzsiában és Indiában. Több más földközi-tengeri növénnyel együtt a bencés szerzetesek hozták át az Alpokon, és Nagy Károly honosította meg a birtokain.
A festőbuzér gyökerét és a belőle készített tinkturát vagy gyökérkivonatot húgyúti kövek esetében alkalmazzák. A festékanyagok (az alizarinszármazékok) a fogyasztáskor átmennek a vizeletbe, ezért azt vörösre festik. Ezt a kezelőorvos feltétlenül mondja el a betegének, nehogy a vörösre színeződött vizeletet a beteg vérvizelésnek higgye. A ruberitrinsav, ami a festőbuzér fő hatóanyaga, csökkenti a kalcium-foszfát és kalcium-oxalát kicsapódását, vagyis megelőzi a foszfát- és oxalátkövek keletkezését.
A festőbuzér elismert hatása az, hogy a húgykövekből kioldja az -oxalátot és a -foszfátot, és ezzel csökkenti a kövek nagyságát. Emellett a drogok görcsoldó hatásukkal segítenek a kövek spontán távozásában. A festőbuzért teaként ritkán alkalmazzák, mert nem kellemes az íze. A kapszulában adagolt por azonban minden további nélkül fogyasztható.