A vadrózsát csipkerózsának, gyepûrózsának, ebrózsának is nevezik, a botanikusok pedig Rosa canina néven emlegetik. A vadrózsa közismert és sok fajtában, színben pompázó dísznövényünk, a rózsa õse. A vadrózsára erdõszélen, mezsgyén, bozótosban és sövényesben; napos pusztákon és töltéseken akadhatunk rá. Csak ritkán növekszik 2,5 méternél magasabbra. A törzset és az ágakat durva tüskék borítják; páratlanul szárnyalt levelei az alapjukon kétoldalt kis pálhalevelekkel indulnak és 5-7 levélkébõl összetettek. A világos rózsaszín virágok júniusban vagy júliusban nyílnak, nem tömöttek, szinte szagtalanok. A húsos vacokból keletkezik az érett állapotban fénylõ, piros csipkebogyó, amelynek belsejében több kõkemény aszmagtermés (mag) található. A magokat szúrós hegyû szõrök – viszketõpor – veszik körül.
A gyógyászatban frissítõ íze, magas C-vitamin- és más (B1-, B2-, K-, P-) vitamin-, valamint ásványianyag- és nyomelemtartalma miatt használjuk. A felaprított és szárított gyümölcsbõl készült tea reggel élénkítõ hatású, nyáron hidegen alkalmas a nagy szomjúság oltására, télen pedig forrón fogyasztandó.
A csipkebogyó sok teakeverék alkotórésze; mindenekelõtt azoké, amelyek a náthás idõszakokban a megelõzést, influenzában pedig a panaszok csökkenését szolgálják. Lázas gyermekeknek ízleni szokott a csipkebogyótea, tisztán vagy mézzel édesítve. Specifikus hatásokat eddig nem tudtak kimutatni, bár enyhe hashajtó hatású, amit a gyümölcssav okoz, és a magoknak enyhe vizelethajtó hatása van. Közkedvelt még a túlérett csipkebogyóból készült lekvár (hecsedli) is. Étvágygerjesztõ hatású, a reggeli "falatozást" segíti. Egyes vidékeken palacsintát is töltenek vele.
Azok a teabarátok, akik szívesen szedik és készítik maguk a teájuk alapanyagát, gyakran kérdezik, hogy másfajta rózsák termései is felhasználhatók-e a teákhoz. Alapjában véve igen, de az illatos rózsák terméseit ne használjuk, mert néhány esetben allergiás reakciót váltottak ki.
A szárított csipkebogyót minden esetben fénytõl és nedvességtõl elzárva tároljuk.