A magyar nép hiedelemvilág alakjai közül elsőként a táltost említjük meg, melyben a honfoglalás kor előtti sámánhit vonásai leginkább megtalálhatóak. Maga a „táltos” szó is finnugor eredetű, így a finn megfelelője „tudós” jelentésű, ahogy a magyar tájnyelvben is sokhelyütt a természetfeletti erővel felruházott embereket hívják.

A táltos általában jó indulatú és inkább segítő, mint büntető, tudását azonban nem saját akaratából szerzi meg, hanem kapja. Hiába szegül ellene az, aki ezt a sorsot kapta, nem menekülhet előle, így kell végig élnie életét. Ha egy gyermek foggal, vagy hat ujjal születik, akkor az biztos jele annak, hogy táltos válik belőle. Mindehhez azonban még az is szükséges, hogy az „ősök” három napra elrabolják. Ekkor a test olyan, mintha mély álomban lenne, vagy halott lenne, de a napok elmúltával újra élet költözik belé, ezt az állapotot elrejtezésnek hívják. A táltos később ugyanilyen révült állapotba kerül, mikor gyógyító munkáját végzi, mert csak így tud kapcsolatot teremteni a természetfeletti lényekkel és az elhalt ősök szellemével.

Úgy tartják, hogy amíg a táltosjelölt alszik, addig ősei darabokra szedik, hogy megnézzék, valóban megvan-e a többletcsontja. (A szétdarabolás motívuma egyébként a magyar mesevilágban is megtalálható, „Varázsló és tanítványa” formulának nevezik, amikor az elrabolt ifjút feldarabolják, rendszerint harmadnapra összerakják és ezzel szerez magénak korábban nem ismert tudományt.) A jelöltnek ezután vizsgát kell tennie, például egy égig érő fát kell megmásznia.

A táltos ismertetőjegyei a különböző fejdíszek, így a tollból, (marha)szarvból, szarvasagancsból készültek, valamint a bőrrel bevont sámándob.