Egy nő nem csupán akkor fal, amikor éhes - hanem ha valami hiányt érez. Hiányozhatnak a barátok, egy férfi vagy a társaság. Nem véletlen, hogy a túlsúlyosak zöme magányos vagy rossz családi körülmények között él. S mivel magányossága okát a kövérségében látja, még jobban elzárkózik másoktól.

Haj, azok a régi szép idők! Amikor senki nem írta elő, mit együnk, amikor az anyun és a nagyin kívül senkit sem érdekelt, mi van a tányérunkon. Amikor még senki nem hallott a zsírszegény élelmiszerekről, a kalóriaszegény táplálkozásról, a jó és rossz koleszterinről, az anorexiáról és bulímiáról...

Ám ezeknek az idillikus időknek vége! Naponta sértjük meg az illemkódex azon cikkelyét, mely arról szól, hogy nem való más tányérjában kutakodni. Orvosok, újságírók, sőt, szomszédok és barátok beszélnek bele, mit ehetünk és mit nem. Az ember néha szinte már kényszert érez, hogy csak azért is teletömje magát. Divattá vált a kalóriaszámolás, új táplálkozási irányzatok születtek - és ma már nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy együnk... Hogy azt együk, amiról a reklámok harsognak, mert az ezredvég embere (valljuk be) azt fogyasztja leginkább, amit a multimédiák a szájába rágnak.

Azonban, hála istennek, az anorexiás szépségeket mutogató reklámokon felnőtt egy másik generáció is, amely válogatás nélkül jókat lakmározik - mintegy tiltakozásul az ellen, hogy ennyire mások mondják meg, mit együnk. De azért a többség még mindig annak a téveszmének a rabja, mely szerint az igazi nő nem nyom többet negyvenöt kilónál. Tehát azok a nők szerencsések, akik mindent megehetnek, amit megkívánnak, és annyit, amennyi csak beléjük fér, mégsem híznak egy dekát sem. Őket aztán szorgalmasan irigylik vagy utálják azok, akik állandó diétára kényszerülnek, akik még egy szem krumplit sem majszolgathatnak el büntetlenül...

Manapság érdekes jelenségekkel találkozhatunk. Például ha barátnőinkkel leülünk egy étteremben, először mindegyik a saláták és az előételek között vállogat majd - és végül fél adag paradicsomsalátát rendel ásványvízzel. De amint az egyik vakmerő megtöri a jeget és egy jó tányér marhaszeletet kér sültburgonyával, a többiek azonnal csatlakoznak - és a pincér alig bírja kihordani a sok finomságot...

Olvad a jég?

Lassanként olvadozni kezd a jég: legalábbis a hollywoodi időszámítás szerint. Igaz, hogy még mindig a zörgő csontú Gwyneth Paltrow testesíti meg a "hollywoodi test" prototípusát - de Kate Winslet Titanic-beli színrelépésével felvirradt a teltebb színésznők napja. Gondoljunk csak Drew Barrymore-ra, akit már nem teste, hanem elsősorban színészi alakítása miatt díjaztak. Egy amerikai filmtársaság színészválogató munkatársa például így nyilatkozott: "Egy színésznőnek ma már nem kell csontsoványra fogynia! A belső szépség, a kisugárzás, a mesterségbeli tudás fontosabb - elsősorban ezekre figyelünk. Ezek pedig nem függnek össze a testméretekkel."Az igazán "menő" lányok pedig már nem a sztármodell Kate Moss képét ragasztják ki a hűtőjükre - immár nincs szégyen abban, ha a csípőnk duci és a melltartónk C kosaras. Az új ideál, akihez hasonlítani akarunk, Korzika szülöttje, a dús idomokkal megáldott Laetitia Casta, aki mindössze huszonkét éves, de a világ fotósai nemrég a földkerekség legszebb asszonyának választották...

Változik a vonal?

A teltebb női test divatja persze nem új keletű. Gondoljunk csak az ötvenes évekre, amikor egész Amerika Marilyn Monroe lábai előtt hevert. Méretes feneke és domborodó hasa hozta elsősorban izgalomba a férfiakat... A hatvanas évekkel azonban új kor vette a kezdetét, amikor a hollywoodi színésznők nem lehettek idősebbek húsznál, tökéletes volt az alakjuk és csak az volt a fontos, hogyan mutatnak a filmvásznon.
Idén úgy tűnik, újra változik az irányvonal - és ezt a plasztikai sebészek tudják a legjobban. - Néhány évvel ezelőtt minden kliensünk tökéletesen karcsú akart lenni - mondják. - Ma viszont a nők ismét teltebb, nőiesebb idomokra vágynak. Sokan a derékon felhalmozódott zsírt a csípőjükre helyeztetik át és így kellemes gömbölyded alakot kapnak.

Ki tudja, miért fogyókúráznak?

Csak éppen a rögeszme, hogy a vézna, betegesre koplalt, kiaszott női test az igazán szép, mélyen beivódott a köztudatba. Éppen ezért lányok százezrei fogyóznak továbbra is. A fogyókúra-függőség pedig nagyon gyakran vezet anorexiához.
-Én nem hiszem, hogy anorexiás vagyok - állítja magáról Calista Flockhart, a nagy sikerű Ally McBeal című amerikai tévésorozat csillaga. Kijelentését el is lehetne hinni, ha nem nyomna 46 kilogrammot!
- Egyáltalán nem vagyok sovány - bizonygatja. Erősködése semmit nem bizonyít jobban, mint hogy mégiscsak anorexiás. Az anorexiás ugyanis soha nem ismeri be a betegségét. Calista legtöbb energiáját arra fordítja, hogy továbbra is ott fényeskedjék a többi vézna csillag mellett, akikhez nemrég küzdötte fel magát. Ő még nem tudja: a legújabb sikersztorik tanúsága szerint nem kell csontsoványra fogynunk ahhoz, hogy híresek legyünk. Csak sajnos, ezt még a többi sztár sem tudja, mert ha megnézzük Helen Hunt-ot, Demi Moore-t vagy a Twin Peaks sorozat színésznőjét, Lara Flynn Boyle-t - ők is fogyókúráznak!

Ki nyeri meg a kilók háborúját?

Miközben Hollywood anorexiás divatideálokat teremt, az amerikai átlagnő súlya 63 kiló. Ezért aztán lehetséges, hogy a telt idomú színésznők nemsokára megnyerik a háborút. Mármint a kilogrammok háborúját.
Hogy miért? Egyre több átlagsúlyú nő dolgozik ugyanis a filmiparban, akik lassan-lassan vezető beosztást (stúdióvezető, producer, rendező) töltenek be. Nekik pedig egészen más elképzelésük van az ideális nőről, mint a férfi rendezőknek - és talán sikerül is elérniük, hogy ne elérhetetlen pálcikanőket, hanem hús-vér nőideálokat mutassanak be a filmek. Most végre esély van arra, hogy azok a tehetséges színésznők is érvényesülnek a filmvásznon, akiket teltebb idomokkal áldott meg a természet. És talán azok a hétköznapi nők, akik moziba járnak és eddig csüggedten nézték az elérhetetlenül karcsú sztárokat, akiket a mérleg tanúsága szerint még csak megközelíteni sem tudnak - segítenek eme "hétköznapi duciság" trónraemelésében.